Új szentjeinkről

Szeretnék néhány gondolatot megosztani Önnel, kedves Olvasóm a Rómában vasárnap szentté avatott XXIII. János és II. János Pál pápáról. Mindkettőt ismertem. XXIII. János pápával gyermekként kerültem ismeretségbe, midőn apám, Simó Gyula római követ volt.  Giovanni Roncallit 1958-ban választották pápává XII. Pius utódaként. Az ismeretség abból fakadt, hogy apám feladatául kapta a magyar politikai vezetéstől, hogy tájékozódjon XXIII. János pápa szándékairól, és – kellő nyitottság esetén - fogjon hozzá a kapcsolatépítéshez a Vatikánnal. II. János Pált személyesen is ismertem. Római tudósítóként a szocialista Magyarország történetében elsőként akkreditáltak a Vatikánba is, amikor 1978-ban pápává választották a krakkói érseket, a tiszavirág életű I. János Pál után. Ott voltam, amikor felszentelte a Magyar Kápolnát a Szent Péter bazilika altemplomában, később pedig tolmácsként vettem részt magán audienciáján Puja Frigyes külügyminiszterrel.

Ismerve személyüket és tevékenységüket, elmondhatom, hogy XXIII. János és II. János Pál politikai alapállása alapvetően különbözött egymástól. János pápa a II. Vatikáni Zsinat kezdeményezője, a világban végbement változásokat felismerve párbeszédet hirdetett más kultúrákkal, és a szocialista világgal, mert az volt a véleménye, hogy „hívőknek és nem hívőknek egyaránt részt kell vállalniuk világunk igazságos építésében, hiszen ugyanazon világban élnek együtt”.  A közös építkezést az őszinteség és az óvatos dialógus révén tartotta megvalósíthatónak. II. János Pálnak ezzel szemben az volt a meggyőződése, hogy a „szocializmus korunk szégyene”, és nem tárgyalni kell vele, hanem megdönteni. Ennek érdekében erőteljes politikai tevékenységet fejtett ki. Míg XXIII. János ”a legnagyobb szükségszerűségnek” nevezte, hogy „a nemzetek egyetértésre jussanak és együttműködjenek” a hidegháború felszámolásáért, és az enyhülésért Kelet és Nyugat, szocialista és tőkés világrend között, II. János Pál egyértelműen a nyugati társadalmi berendezkedés globalizálásában vélte feltárulni az igazságosabb jövőt, és arra törekedett, hogy a szocialista országokban rendszerváltás menjen végbe. Míg XXIII. János „paraszti kézzel megáldotta a világot”, II. János Pált az evangelizálás küldetéstudata vezérelte útjain, nem pedig a szegények és az elesettek melletti kiállás.

Hogy lehet két ilyen alapvetően különböző egyéniséget egyszerre szentté avatni – kérdezheti Ön is. A válasz véleményem szerint abban a civilizációs korszakváltásban rejlik, amely alól a Római Katolikus Világegyház sem kivétel. A Nyugat alkonyaként és a Kelet hajnalaként emlegetett átmeneti korszakban, melyet Ferenc pápa „történelmi fordulópontnak” hív Evangelii Gaudium apostoli buzdításában, az egyház is új helyét keresi. Felismerte, hogy szembekerülhet a haladással, ha a múltat forszírozza, ahelyett, hogy a jövőt fürkészné. Ha csak annak a II. János Pálnak a szellemiségét emelné piedesztálra, akinek tradicionalista szemlélete, egyházon belüli vasfegyelme szembekerült a II. Vatikáni Zsinat „új idők” iránti megértésével. Még XVI. Benedeknek tapasztalnia kellett, milyen ellenállásba ütközik a klérus szociálisan érzékeny rétegeiben, hogy elődje nyomdokain halad, ahelyett, hogy meghozná az egyházon belüli szükséges reformokat, és változtatna magán a pápai politikán. A konzervatív Kúria és befolyásos világi körök „Santo subito” (rögtön szentté avatni II. János Pált) törekvése ellenállásba ütközött egész Latin-Amerikában, Afrika számos országában, és Ázsiában is, felidézve az egyházszakadás rémét. Benedeknek, ereje fogytán, nem maradt más választása, mint átengedni Szent Péter trónját másnak. Ez vezetett Ferenc pápa megválasztásához, az egyház szociális missziójának felerősítéséhez, majd Szent Péter helytartójának ahhoz a döntéséhez, hogy ellensúlyként II. János Pállal szemben a nyitást, a párbeszédkészséget, a más kultúrákkal való kapcsolatépítést, és a munka világának jogait hangsúlyozó XXIII. Jánost is szentté avassák.  Kompromisszum született az egyház két lelke között. Kifejezve, hogy a múlt már nem tud diktálni, az új viszont még nem elég erős, hogy átvegye a prímet.

Simó Endre

2014. április 26.

Megjelent a Népszabadság 2014. április 29-i számának 12-ik oldalán.