Munkát, kenyeret! – Új köszöntés kezd meghonosodni a melósok körében. Mert hisz’ mindkettő hiánycikk. Jó érzés volt látni az éhségmenetelők bevonulását az Alkotmány utcában! Erőt, és elszántságot sugároztak. Olyant, amilyent csak az tud, aki nagyon dühös, hogy nem hagyják élni. Olaj volt a tűzre a Kossuth tér két oszlopa közé feszített felirat: „Köszöntjük a szocik hataloméhségmenetét!”. Volt, aki meg sem akart állni a parlamentig. Mások azzal csitították őket, hogy ne üljenek fel a provokációnak.

A sok száz kilométernyi gyaloglást maguk mögött tudó emberek, nők, férfiak, fiatalok és idősebbek nagyszerű magatartásról tettek tanúbizonyságot: felülkerekedtek indulataikon, és azok ellen fordították a nép haragját, akik szerint a melóst hataloméhség vezérli, amikor meg akar élni. Nagyszerű hozzászólásokat hallhattunk. Attól voltak nagyszerűek, hogy maguk a melósok mondták, a menetelők, nem pedig helyettük és a nevükben mások. - Én volnék a hataloméhes, aki közmunkásként 47 ezret keres? Aki négy gyermeket tart el? Akinek a felesége munkanélküli? - - Vagy én, aki négy árvát fogadtam be, mert nekik még annyi sem jutott, mint nekem? - Meg itt vagyok én is, akinek választania kell, sárga csekket fizessen-e, vagy egyen! - Mégis mit gondolnak ezek a „mocskok” ott, a parlamentben? A nép nevében kisemmizik a népet? - „Elmegy Orbán Viktor a picsába! Fűt-fát ígér, azután jól kinyalja az idegen tőke seggét! Mit beszél ez nekünk nemzetről, amikor nem törődik azokkal, akik ebben az országban élnek!” – hangzott el. Nem volt szőr a nyelveken, de az igazmondás mégsem sérült! Nem sérülhetett, mert nem csak megélt helyzeteket tükröztek, hanem emberséges megoldást szegeztek szembe az embertelen politikával. – Mi van ezeknek a szíve helyett, kő? – kérdezte egyikük. Mérhetetlen kínlódásról, szegénységről, nyomorról számoltak be saját élethelyzetükből, meg azokéból kiindulva, akik nem jöhettek el, mert nincs cipőjük, mely kibírta volna a hosszú menetelést. Eljött, hogy megmutassa magát és kiálljon magáért a nép. Egyelőre még békésen, reménykedve, hogy sorsa javulhat, s lesz munkája, lesz miből enni adnia a gyereknek, eltartania az öregeket, kifizetnie a számlákat, megélnie, boldogulnia. Ám értésre adta azt is, hogy türelme véges. S nem fog belenyugodni mostoha sorsába, függetlenül attól, hogy ki kormányozza az országot. Mert hisz’ a nép élni akar, ha pedig nem hagyják, kész más eszközt is igénybe venni, hogy élhessen.

(A Magyar Szociális Fórum szolidaritást vállalt a tüntetőkkel, és ezt részvételével is kifejezésre juttatta Munkát-Békét-Biztos megélhetést feliratú transzparensével. Ott volt velünk a mindkét lábára amputált Emma néni is, akit júliusban kilakoltattak, a minap pedig kizártak az egészségügyi ellátásra jogosultak köréből, mondván, hogy nincs lakcíme. Egy molinót tartott a kezében: „Életet akarunk halálpolitika helyett!”)

Simó Endre, a Magyar Szociális Fórum szervezője