Társadalmi bizonytalanság veszélye fenyeget Magyarországon az árak elszabadulása és az árak után kullogó bérek és nyugdíjak rohamos értékvesztése miatt. A hivatalosan kimutatott inflációt esetenként messze felülmúló drágulás felemészti a béreket, a nyugdíjakat, a szociális segélyeket.  A vásárlóerő gyors csökkenését legfeljebb fékezni tudja fontos termékek és szolgáltatások hatósági árstopja, de megállítani nem. Ma már olyanok is rákényszerülnek, hogy csak a legfontosabb élelmiszerekből vásároljanak, közülük is a legolcsóbbakból, akiknek eddig nem okozott gondot olyan cikkek beszerzése, amelyekkel jobbá tehették az életüket. Ami tegnap még elérhető volt, mára luxussá kezd válni.

     A megélhetési gondot minden bizonnyal súlyosbítani fogja az átlagos fogyasztást meghaladó energia árának drasztikus felemelése, mely főleg a többgyermekes családokat fogja sújtani, hiszen augusztus 1-től szabadpiaci árat, azaz a jelenlegi ár többszörösét kell majd fizetni a villanyáramból havonta 210 kilowattórán, évi 2523 kilowattórán felüli részért, a gáz esetében pedig a havi 144 köbméter, évi 1729 köbméter feletti fogyasztásért.

     A megélhetési költségek emelkedése legfőképpen a legszerényebb feltételek között élő nagycsaládosokat fogja sújtani. De a középréteg legkevésbé tehetős rétegei is szembesülni kénytelenek anyagi helyzetük romlásával, és az elszegényedés rémével. A jövedelmek és a megélhetési költségek közötti feszültség társadalmi elégedetlenséghez, végső soron szociális robbanáshoz vezethet.

     Sovány vigasz, hogy az Európai Unió más országaiban a helyzet még rosszabb. Egyre több helyütt korlátozzák a vásárolható élelmiszer mennyiségét, az üzemanyagot, küszöbön a villanyáram és a gáz adagolása is. Szaporodnak a sztrájkok, a tiltakozó megmozdulások, megingott stabilnak vélt kormányok helyzete.

     Noha a gáz és az olaj utánpótlása szempontjából hazánk helyzete rózsásnak tűnhet Nyugat-Európáéhoz képest, hiszen az oroszokkal kötött hosszú távú szerződések biztonságot kölcsönöznek, mégsem tudjuk kivédeni a Nyugatról begyűrűző negatív hatásokat. Annál is kevésbé, mivel ezeknek a hatásoknak az előidézésében mi magunk is aktívan közreműködtünk.

     Jól felfogott érdekünkből nem csatlakoztunk ugyan az EU olaj- és gázembargójához, de az összes többi szankciót megszavaztuk, és ezzel mi is felkerültünk az Oroszország által barátságtalannak minősített országok listájára. Senki se higgye, hogy a minősítés legfeljebb erkölcsileg hátrányos ránk nézve! Országunknak euró-és dollár milliárdjaiba kerül, hogy nem folytathatunk normális kereskedelmet Oroszországgal, nem adhatunk el árut neki, és nem vásárolhatunk tőle, amire szükségünk volna. Nem tehetjük, mert az Európai Unió vezetése ránk kényszerítette szankciópolitikáját, mi pedig fejet hajtottunk neki, korlátozva nemzeti szuverenitásunkat.

     Brüsszel igyekszik elhitetni, hogy szankciópolitikája az ukrajnai háborúnak köszönhető, ám a tényeken nehéz erőszakot venni. A szankciópolitika már a háború kitörése előtt csaknem tíz évvel elkezdődött, s azóta is tart. Mára odáig jutottunk, hogy az Unió vezetésének őrültségbe hajló oroszellenes fanatizmusa az EU gazdasági növekedésének legfőbb gátjává vált, és rövid időn belül recesszióhoz fog vezetni. Ennek következményeit mi is meg fogjuk szenvedni! Szankciópolitikájának árát az Unió nemcsak megfizetteti a fogyasztókkal, hanem még nélkülözésre is kényszeríti őket. Különös tapasztalni, hogy a gazdasági alapon szerveződő Unió önnön gazdasági alapjait kezdi felszedni, kitéve magát a népi haragnak, mely még a szétesését is előidézheti.

     A nyugati szankciópolitika bumeráng hatása ékesen bizonyítja, hogy Nyugat-Európa nem tud meglenni a kelet-európai óriás nélkül, hiszen jóléte és prosperitása azon múlik, hogy be tudja-e szerezni onnan a működéséhez szükséges alapanyagokat, mindenekelőtt az energiát, még pedig a világpiaci versenyképességének fenntartásához szükséges áron.

     Az elmúlt évtizedekben Európa keleti és nyugati fele között a kölcsönös függőség olyan erős szálai szövődtek, amelyeket nem lehet elvágni anélkül, hogy ne fizetnének drágán érte. Az EU vezetése úgy döntött, hogy politikai okokból vállalja a gazdasági kockázatot, és rákényszeríti a tagállamokat, hogy nemzeti érdekeik kárára is megfizessék kapcsolataik leépítésének árát Oroszországgal. Az EU vezetése elszakadt a nemzeti érdekektől, a társadalmak szükségleteitől. Nemzetek felett állónak képzeli magát. Úgy véli, maga testesíti meg a nemzeti érdekek szintézisét. Közben megfeledkezik arról, hogy népek is léteznek, s mind jobban szembefordulnak a militarista hajlamokkal. A nyugat-európai ember kezdi megérteni, hogy az EU vezetését nem is annyira a tagállamok érdekei vezérlik, mint inkább amerikai és NATO-érdekek.

     Nemzeti, társadalmi érdekek ütköznek a globális fináncérdekekkel. Míg az amerikai finánctőke hasznot húz az EU gazdasági kapcsolatainak leépítéséből Oroszországgal - lásd a dollár egyenértékűségét az euróval - addig Nyugat-Európa visszafejlődik, minden várható következményével politikai és társadalmi destabilizálódására nézve.

     Igaz a mondás, okos ember mások kárából tanul, az ostoba pedig a sajátjából. Érdemes volna hát elkerülni Nyugat-Európa sorsát! Elébe vágni a fenyegető káosznak! Miért kellene hagynunk, hogy a magyar hajó is zátonyra fusson az EU-flottához hasonlóan? Vétónk olaj és gáz ügyben jó irányba tett lépés ugyan, de ki gondolja, hogy elégséges is? Hiszen a kisebbel és a gyengébbel könnyű elbánni, még ha nem is akarja hagyni magát. Lehet anyagilag zsarolni, mint teszik, lehet számon kérni rajta a demokráciát a Zelenszkij-féle demokrácia nevében, mint teszik, s akaratunkon kívül még háborúba is sodorhatnak minket. Különösen, ha még idehaza is vannak, akik ezt megengedhetőnek, esetleg még kívánatosnak is tartanák a szabad világ érdekében. Meg kellene várnunk, hogy idáig jussunk, vagy tennünk kellene ellene?

     Nem volna célszerűbb kiegyezni Oroszországgal? Szövetségeseinkkel együtt, de ha ők nem akarnak, akár külön is? Hiszen Napnál is világosabb, hogy bajaink forrása az orosz biztonsági követelések elutasításában keresendő. Ha a Nyugat komolyan vette volna a törvényes biztonsági garanciákra vonatkozó orosz javaslatokat, és kompromisszumot kötött volna Oroszországgal, nem lett volna ukrajnai háború. Elkerülhettük volna azokat a szankciókat, amelyek jobban sújtanak minket, mint azokat, akik ellen hozták. Hibát követett el a Nyugat, midőn fejébe vette, hogy lenyelheti Ukrajnát, majd hozzáfoghat Oroszország feldarabolásához is ahelyett, hogy kiegyezne vele! A Nyugat bajainak forrása önmagában rejlik! Képtelenségében a reálpolitizálásra. Annak megértésére, hogy a világ megváltozott, és ebből megfelelő következtetéseket kell levonni. Mi pedig itt állunk két tűz között! Hovatovább túsza, semmint tagja egy olyan katonai szövetségnek, és hűséges társának, az EU-nak, mely a fejünk fölött cselekszik, és rendre beleránt minket olyasmibe, amit mi nem akarunk. Nem maradna más nekünk, mint sorsunkat tudomásul venni, s beletörődni a megváltoztathatatlanba? Tárjuk szét a karunkat, s hitessük el magunkkal, hogy átok bénítja a nemzetet ahelyett, hogy cselekednénk?

     Alternatíva mindig létezik! Szankciók helyett lehet normálisan kereskedni, kapcsolatleépítés helyett lehet kapcsolatot építeni is. Nincs elrendelve, hogy nemzeti fejlődésünket Idegen érdekeknek kell alávetnünk! Árokásás helyett lehet hidat építeni, szembenállás helyett lehet együttműködni. A magyar kormány pedzegeti ugyan, hogy volna valami más út is, félénken még próbálgatja is az alternatíva járhatóságát, de még nagyon távol áll attól, hogy komolyan is vegye. Sodródik a viharos vizeken, s magával sodorja a magyar társadalmat is, miközben a magyar emberek érdekeire hivatkozik.

     Pedig ha nem akarjuk, hogy a kompromisszumra éretlen nyugati politika örvénye minket is lehúzzon, cselekednünk kell! Kiútra a válságból csak az képes, aki valóban nemzeti érdeket szolgál, nem másokét.

Ha a Nyugat továbbra sem volna hajlandó kiegyezni az oroszokkal, Magyarországnak aktivizálnia kellene diplomáciáját az orosz kapcsolat újjáépítésére. Be kellene kapcsolódnunk az eurázsiai vérkeringésbe! Hátat fordítva a szankciópolitikának, együttműködési szerződést kellene kötni Moszkvával. Akár olyan különalkut is, amellyel kölcsönösen szavatolnánk egymás biztonságát anélkül, hogy kilépnénk a NATO-ból. Pozitív hozzáállásával Magyarország nemcsak jó példával járhatna elől azoknak, akik a válságból kiutat keresnek, hanem konkrétan is elősegíthetné a kontinens két felének biztonságát és együttműködését szentesítő új európai rendszer létrejöttét, benne népünk, nemzetünk boldogulását.

Simó Endre, a Magyar Szociális Fórum alapító-szervezője, a Magyar Békekör elnöke