SZEMLÉZTE: DR. HANYECZ VINCE

2021.09.18.

 

Az eddig is részben informálisan fenntartott betegutak összekuszálódtak, sokszor nem egyszerű a betegeknek ellátáshoz jutni, a sorok nőnek – mondja Svéd Tamás, az orvosi kamara titkára.

 

Még júliusban írt levelet Kásler Miklós miniszternek a Magyar Orvosi Kamara, ebben a betegellátás újraindításához szükséges lépéseket sürgettek. Eltelt azóta másfél hónap, mi változott?



Sokáig semmi. Aztán hosszú idő után először az államtitkárságról érkezett egy válasz, hogy a javaslatainkat továbbították az országos kórházi főigazgató hivatalának, majd újabb szünet után nemrég kiderült, hogy szeptember elejétől visszaállítják a kórházak teljesítményfinanszírozását. Egy konferencián további tervek is elhangzottak a várólisták rövidítéséről, valamint talán az ügyeleti díjak rendezése is belátható távolságba került. Ugyanakkor határidőkről ezen a rendezvényen sem hallottunk semmit, és mi nem értjük, miért nem lehetett fentieket korábban, legalább a nyár folyamán elindítani.

Most szeptember elején mi a realitás? Mire számíthat a beteg, ha ellátásra szorul?

Nagyon kevés objektív információnk van arról, hogyan néz ki ma a betegellátás, de a hozzánk érkező hírek szerint az egészségügy teljes újraindulása még várat magára. Érdemi motiváció hiányában nem pörgött fel a várólisták ledolgozása sem. A fenntartott és az újabb betegekre várakozó Covid-osztályok miatt egyes osztályok, rendelők még eredeti helyüktől távol, csökkentett eszközparkkal és kapacitással működnek. Máshol mostanra, az átlagfinanszírozás idejére időzítették a felújításokat, karbantartást. Így az eddig is részben informálisan fenntartott betegutak összekuszálódtak, sokszor nem egyszerű a betegeknek ellátáshoz jutni. A sorok sok helyen nőnek – s velük a frusztráció a betegek és ellátók oldalán egyaránt.

Mi látszik a béremelés hatásából? 

Azzal, hogy megtörtént, több évtizedes adósságát törlesztette az orvosoknak a társadalom. A béremelés és a hálapénz büntetendővé válása mindenképpen nagy dolog – ugyanakkor ezek önmagukban nem váltották meg a világot. Így viszont a változások paradox módon még ronthatták is átmenetileg a betegellátást bizonyos területeken. A paraszolvencia minden káros hatása mellett egyfajta teljesítményösztönzőként is működött.

Azzal, hogy a munkavégzés mennyiségétől függetlenül minden orvos csak az életkora alapján differenciált bért kap, elveszett az érdekeltsége abban, hogy túlmunkát végezzen, minél több beteget lásson el. A fizetése akkor is ugyanakkora, ha az elvárhatót teljesíti és akkor is, ha agyonhajszolja magát a műszakja alatt meg esetleg utána is. Hosszú távon az lenne a cél, hogy ne is legyen szükség az egészségügyi személyzet túlmunkájára, de a jelenlegi széttagolt rendszerben ez még elkerülhetetlen. Nincs súlyozás abban sem, hogy ki milyen progresszivitási szinteken végzi a munkáját, de abban sem, hogy mekkora az adott helyen a felelősség. Továbbra is létezik egy csomó olyan kis kórház, amelyek fenntartása nehezen indokolható egészséggazdasági, vagy szakmai érvekkel, viszont a helyi politikai erők végletekig ragaszkodnak a működtetésükhöz. Ám ha ezekbe a szülészeti vagy sebészeti osztály megtartásához orvost kell szerezni, akkor őket a nagyobb kórházakból szipkázzák el. Ezek a kisvárosok képesek lakást adni, kiegészítő díjazást fizetni, miközben azokon a pontokon, ahová ezek a kórházak is továbbküldenék a súlyosabb betegeket, már nem lesz elegendő orvos. Az ügyeleti díjak rendezése is várat magára, így sok helyen bicebócán döcög a rendszer, nem egyszerű kiállítani az ügyeleti stábokat. Részben emiatt is indultak már furcsa mozgások: számos kórházban például a nőgyógyász szakorvosok derékhada a magánellátást választotta, eltűnt a közellátásból.
Maradtak helyettük a rezidensek és a nagyon idős, olykor hetven feletti főorvosok, akiknek a mostani bérezés mellett abszolút megéri nyugdíj helyett visszatérni a munkába. Mindez azt jelentheti, hogy adott esetben egy magas progresszivitású nőgyógyászati osztályon ügyeletben egy rezidens és egy idős orvos végzi a császármetszést, a súlyos vérzések ellátását. Ez pedig semmiképpen sem volt cél. A kamara olyan rendszert szeretne hosszú távon, amelyben ha valaki ledolgozta az életét, akkor megtehesse, hogy elmegy nyugdíjba, könyvet ír, előadásokat tart, oktat és tanácsot ad, de nem áll éjszaka a műtőben. Emellett a középkorú szakorvosok fogyásával egyre több kórházban nem vagy alig elérhetőek bizonyos vizsgálatok, mint amilyen a korai magzati rendellenességeket megállapítani tudó genetikai ultrahang. Az érintett páciensek most jobbára csak a magánellátókhoz mehetnek, de az ottani vizsgálatot már nem engedheti meg magának mindenki.

Kicsit paradox, hogy éppen a betegek sínylik meg, ha az orvos több fizetést kap... 

Az orvosi bérek emelése önmagában az ellátáson, a betegek közérzetén nem sokat javított, a magyar egészségügyi ellátás ettől még ugyanolyan egyenetlen és esetleges maradt. Máig hiányoznak az élő, karbantartott, a nemzetközihez igazított hazai protokollok, és hiányzik a minőségbiztosítás, a transzparens minősítő rendszer. Pedig ezek együtt biztosítanák, hogy mindenhol az országban minden beteg azonosan magas színvonalú ellátásban részesüljön. Hiányoznak az előbbi protokollokhoz igazított minimum-feltételek: egy adott szintű osztályon milyen műszereknek, mennyi és milyen tudású személyzetnek kellene rendelkezésre állnia. Jelenleg ezen minimum-feltétel listák részben elavultak, részben már az elkészültükkor is csak a vágyálmokat tükrözték. Így viszont mára az ellenőrzésük látszattevékenységgé silányult. Ha az az előírás, hogy minden osztályon kell lennie egy defibrillátornak, akkor az ellenőrzés úgy zajlik, hogy valaki tolja maga előtt az épület egyetlen működő gépét és igyekszik öt perccel előbb megérkezni az adott osztályra mint az ellenőrök.

A nővérhiányt is lehet így palástolni? 

Lehetséges, hogy nővért is lehet ily módon mozgatni, de lényeg az, hogy a gyakorlatban sok helyen nincsenek meg a gyógyítás optimális feltételei. Mi azt mondjuk, ha megvannak a protokolljaink, meg tudjuk mondani, hogy mi alapján kell gyógyítanunk, s akkor abból az is kiderül, milyen eszközökre van mindehhez szükségünk. Majd, ha eddig eljutottunk, akkor ellenőrizzék ezek meglétét is, de kapják meg a kórházak azt a finanszírozást is, ami a beszerzésükhöz, fenntartásukhoz szükséges. Jelenleg ez messze nincs így, ennek markáns jele, hogy az elmúlt hónapokban a kórházak az átalányfinanszírozás és a „lefojtott” betegellátás mellett is 50 milliárdos tételben adósodtak el. Ebből is nyilvánvaló, hogy nem kapják meg az intézmények azt az összeget, ami a szolgáltatásaik költségeit fedezné.

Magyarul azt mondja, hogy protokollok híján most az orvos gyakorlatilag ötletszerűen írhat elő vizsgálatokat és terápiát a betegének? 

Majdhogynem. Ötletszerű helyett inkább „szokásainak megfelelően”-t mondanék. Optimális esetben azok, akik ezt a szakmát űzik, igényesek a saját munkájukra, ismerik a nemzetközi protokollokat, és próbálják azokat adaptálni a hazai körülményekre. De, hogy mindebben ki mennyire következetes, és az orvoslása nyomán miként alakul a beteg sorsa, további ellátása, az esetleges, és nem is igen ellenőrzi senki. Nincs a rendszerben olyan visszacsatolás, minőség-ellenőrzés, ami visszaigazolná azt, hogy a terápia megfelelő volt, a beteg jó úton jár a gyógyuláshoz, vagy pedig valahol félrecsúszott.

Egy sajtóhír szerint egy beteg, akit júniusban küldtek sürgősségi beutalóval bőrgyógyászatra, szeptemberre kapott időpontot, de ekkor már nem volt műthető. A területileg illetékes szakrendelésen néhány órában dolgozó orvos szabadságon volt. 

Az adekvát megoldása az lenne az ilyen helyzeteknek, ha tiszta és akár az interneten is bárki számára követhető betegutak lennének. Ha maga a páciens is tudná ellenőrizni, hogy az ő diagnózisával milyen stációkra számíthat, melyek a területi ellátóhelyek, amelyek képesek őt kezelni, hol tud segítséget kérni, vagy kérdezni, ha elakad – mindezzel sok idő előtti halálozást előzhetnénk meg. Hogy valaki végig jusson a rendszeren, az mostanáig részben informálisan működött, azt kell hogy mondjuk: olajozta a paraszolvencia. Jelen pillanatban pedig egy csomó minden nem működik és nem csupán a hálapénz megszüntetése miatt. Ahogy már szó volt róla, bizonyos kórházi osztályok, amelyeket a Covid miatt költöztettek, még mindig nem kerültek vissza az eredeti helyükre. Máshol csökkentett kapacitással dolgoznak, gyakran még az adott intézményben dolgozók sem tudják megmondani, hogy egy-egy osztály most éppen hol van. Nagyon nehéz így pácienseket végigkísérni. Ezek a kiragadott történetek is mutatják, hogyan vesznek el onkológiai betegek is. Az újabb járványhullám elindult. Fölkészültek a kórházak? Mi vár most a betegekre? A betegekre egy nagyobb tudással rendelkező és felkészültebb egészségügyi rendszer vár. Lettek tapasztalatok, bizonyos utak kijáródtak, bizonyos dolgok begyakorlódtak. Ugyanakkor az eddigi ellátás csorbáinak kiköszörülésére, tanulságainak levonására nagy konferenciák, nagy interdiszciplináris beszélgetések, országos szintű protokoll egyeztetések nem voltak a nyár folyamán. Az információáramlást olyan mértékben blokkolták, hogy az még a szakmai egyeztetéseket is gátolta. Például amikor az intenzíves kollégák arról beszélgettek egy online fórumon, hogy melyiküknél mi történik, megüzenték nekik, hogy még egymással se osszanak meg számokat, gyógyulási statisztikákat mert nem jó, ha ilyen adatok kikerülnek a nagyközönség elé. Tartok tőle, hogy ez most sem lesz másként, a cél az marad, hogy minél kevesebb rossz hír jusson el a lakossághoz.

Ön látja már, hogy ezúttal mekkora a baj?

Ezt főleg a kórházi esetszámok növekedéséből fogjuk látni. Az emelkedés már megkezdődött. Egyértelmű, hogy ideje volna lassítani a tempón és használni legalább a legegyszerűbb lehetőségeket, például ismét maszk használatra kérni az embereket, elkérni a védettségi igazolványt a rendezvényeken. Nem összezsúfolódni sokan szűk terekben, ha lehet, akkor szabad téren beszélgetni, és valahogy elérni azt, hogy minél többen beoltassák magukat. A harmadik vakcina is fontos, de az elmaradt elsők és másodikok pótlása lenne igazán az. Ehhez is az kellene, hogy tisztán kommunikáljunk, és azt mondjuk: baj van.

Van annak valami alapja ön szerint, hogy a politika azt hiszi, megúszhatja ezt a következő hullámot? 

Az az egyszerű tény, hogy az előzőket megúszták.

Megúszták? A harmincezer halott, azért az elég súlyos ár.

Nem azt mondtam, hogy az emberek úszták meg, ön a politikát kérdezte. Ez a szolidaritásról, az egymásra való odafigyelésről szólna az én olvasatomban. Minket, magyarokat valahogy nem zavar eléggé ez a harmincezer halott. Relativizáljuk, “többlethalálozásnak” becézzük, illetve mindig hozzátesszük, hogy idős, krónikus betegek, akkor is, ha ez már rég nem igaz. Változást az hozhat, ha elkezdünk odafigyelni és kiállni egymásért.

(Népszava)

Látogatottság

2548976
Mai napon
Tegnap
Ezen a héten
Múlt héten
Ebben a hónapban
Múlt hónapban
Összesen
1347
1187
8851
2531902
6677
33646
2548976

Your IP: 54.158.251.104
2021-12-05 20:17