Alább közreadjuk rövidítetten George Packer, a The Atlantic elemzőjének írását a koronavírus-járvány sújtotta Egyesült Államokról. Az elemzés a folyóirat júniusi számában jelenik meg.

   Amikor a vírus megérkezett Amerikába, olyan országra lelt, amelynek súlyos gondjait könyörtelenül kihasználhatta: az amerikai társadalom krónikus betegségeit, a korrupt politikai osztályt, a szklerotikus bürokráciát, a szívtelen gazdaságot, a megosztott és visszavonult közvéleményt évek óta nem kezelik. Megtanultuk, hogy elviseljük a tüneteket, még ha kellemetlenek is. A világjárvány feltárta, mily nagyok ezek a bajok, az amerikaiakat pedig rádöbbentette, milyen magas kockázatú kategóriába tartozunk.   A válság gyors, észszerű és kollektív választ igényelt. Ehelyett az Egyesült Államok úgy reagált rá, mint Pakisztán vagy Fehéroroszország, mint egy szegény infrastruktúrával és diszfunkcionális kormányzattal rendelkező ország, amelynek vezetői túl korruptak vagy ostobák ahhoz, hogy elkerüljék a tömeges szenvedést. Az adminisztráció két visszavonhatatlan hónapot pazarolt a felkészülésre. Az elnöktől szándékos vakság, bűnbánat, dicsekedések és hazugságok jöttek. Szájából, összeesküvés-elméletek és gyógyító csodák ömlöttek. Néhány szenátor és vállalati vezető pedig gyorsan cselekedett. Nem azért, hogy megakadályozza a közelgő katasztrófát, hanem hogy hasznot húzzon belőle. Amikor egy kormányorvos megpróbálta figyelmeztetni a nyilvánosságot a veszélyről, a Fehér Ház felemelte hangját és politizálta az üzenetet. Március véget nem érő hónapjának minden reggelén az amerikaiak arra ébredtek, hogy egy csődöt mondott államban élnek. Nemzeti terv nélkül, következetlen utasítások közepette. A családoknak, iskoláknak és irodáknak maguknak kellett dönteniük arról, hogy magukra csukják-e az ajtót, bezárnak-e, mentik-e magukat.     Amikor a tesztkészletek, maszkok, köpenyek és lélegeztetők kétségbeejtő hiányt mutattak, és az egyes államok kormányzói a Fehér Házhoz fordultak segítségért, a Fehér Ház megbénult, majd egy magánvállalkozáshoz fordult, de az nem tudott szállítani. Az államokat és a városokat háborúba kényszerítették, s hagyták, hogy az áremelés és a vállalati profitszerzés áldozatául essenek. A civilek előszedték a varrógépeiket, hogy a rosszul felszerelt kórházak dolgozói egészségesek maradjanak, és betegeiket is életben tudják tartani. Oroszország, Tajvan és az Egyesült Nemzetek Szervezete humanitárius segítséget küldött a világ leggazdagabb hatalmának, a káoszba süllyedt koldus nemzetnek.     Donald Trump lényegében kizárólag személyes érdekéből kiindulva, és politikai megfontolással szemlélte a történteket. Újraválasztását tartotta szem előtt, háborúvá nyilvánította a koronavírus járvány elleni harcot, és háborús elnökké nyilvánította magát. Közben arra a Philippe Pétain marsallra gondolt, aki Franciaországban 1940-ben fegyverszünetet írt alá Németországgal, majd kialakította a nácikat támogató Vichy-rendszert. Pétainhoz hasonlóan Trump együttműködött a betolakodóval, és az elhúzódó katasztrófa láttán magára hagyta országát. Az 1940-es Franciaországhoz hasonlóan, 2020-ban Amerika is összeomlott.  A világjárvány valamilyen jövőbeli boncolása olyan furcsa vereségre (Strange Defeat) mutathat rá, mint amilyenről a történész és ellenálló Marc Bloch írt Franciaország elbukásakor. Dacára annak, hogy számtalan példa van az Egyesült Államok köreiben az egyéni bátorságra és áldozatvállalásra, a kudarc nemzeti. És olyan kérdést vet fel kényszerítő erővel, amelyet a legtöbb amerikainak eddig soha nem kellett feltennie: bízzunk-e a vezetőkben és egymásban, hogy kollektív választ adjunk a halálos fenyegetésre? Képesek vagyunk-e az önkormányzásra?   Ez a 21. század eddig eltelt évtizedeinek harmadik legnagyobb válsága. Az első, 2001. szeptember 11-én következett be, amikor az amerikaiak tudata még az előző században tartott, a gazdasági depressziónál, a világháborúknál és a hidegháború eleven emlékénél. Azon a napon a vidéki emberek még nem úgy tekintettek New Yorkra, mint a bevándorlók és liberálisok szálláshelyére, amely megérdemli a sorsát, hanem mint arra a nagy amerikai városra, amelynek tragédiája az egész országot sújtotta. Az indianai tűzoltók 800 mérföldről siettek oda, hogy segítsenek a Ground Zero mentésében. Polgári reflexünk a gyász és az együtt mozgás. A kalandor politika és megannyi szörnyű politikai lépés, különösen az iraki háború, kitörölte az emberek lelkéből a nemzeti egység érzését, keserűséggel töltötte el a politikai osztállyal szemben, s ez azóta sem változott. A második, a 2008-as válság csak fokozta azt. A jómódúak szempontjából a pénzügyi összeomlás szinte sikernek tekinthető. A kongresszus kétoldalú büntető törvényt fogadott el, megmentették a pénzügyi rendszert. A távozó Bush adminisztráció tisztviselői együttműködtek az érkező Obama adminisztráció tisztviselőivel. A központi bank (Federal Reserve) és a pénzügyminisztérium szakértői monetáris és fiskális politikát alkalmaztak a második nagy depresszió elkerülésére. A vezető bankárok szégyenkezhettek ugyan, de nem vádolták őket semmivel; többségük megőrizte vagyonát és posztját. Nem sokkal később visszatértek az üzleti életbe. Egy Wall Street-i kereskedő „gyors botránynak” nevezte nekem a pénzügyi válságot.   Az ostor a közép- és alsó rétegeken csattant. Azokon az amerikaiakon, akik hitelt vettek fel, elvesztették munkájukat, otthonukat és nyugdíjuk megtakarításait. Sokuk sebei sohasem gyógyultak be, és a nagy recesszió idején élő fiatalok még nagyobb szegénységre ítéltettek, mint szüleik. Az egyenlőtlenség, az 1970-es évek óta alapvető, könyörtelen erő az amerikai életben egyre mélyebb lett. Ez a második válság mély éket vert az amerikaiak közé: a felső és alsó osztályok, a republikánusok és demokraták, a nagyvárosi és vidéki emberek, az őslakosok és a bevándorlók, a közönséges amerikaiak és vezetőik közé. A társadalmi szövet évtizedek óta egyre növekvő terhelés alatt áll, és most elkezdett szakadni. Az Obama-évek reformjai, amelyek fontosak voltak az egészségügyben, a pénzügyi szabályozásban és a zöld energia területén csak enyhítették a bajt, de nem orvosolták. Az elmúlt évtized hosszú fellendülése gazdagította a vállalatokat és a befektetőket, megszerezték a szakembereket, és magára hagyták a munkásosztályt. A visszaesés tartós polarizációhoz, a hatalom, különösen a kormányzat hitelvesztéséhez vezetett. Következett a populista politika. Kiindulópontja nem Barack Obama volt, hanem Sarah Palin, az abszurd módon felkészületlen alelnökjelölt, aki szakértő módjára használta ki a  hírességeket. A populizmus atyjává Donald Trump vált, amolyan Keresztelő Jánosként. Trump akkor került hatalomra, amikor a republikánus elit megtagadta. De a konzervatív politikai osztály és az új vezető gyorsan egymásra talált. Bármennyire is vannak különbségek olyan kérdésekben, mint a kereskedelem és a bevándorlás, közös céljuk a közjavak kiaknázása a magánérdekért. A republikánus politikusok és adományozók, akik azt akarják, hogy a kormány a lehető legkevesebbet tegye a közjó érdekében, boldogok lehettek egy olyan rendszerrel, amely ugyan alig tudta, hogyan kell kormányozni, de őket szolgálta. Így aztán Trump lába elé hullottak.    Az ország egyharmada tükörcsarnokba zárkózott, melyet valóságosnak hitt; egyharmada dühödten küzdött az igazságosságért; egy harmada pedig feladta a próbálkozást. Trump megszerezte a szövetségi kormányt, amelyet kikezdett az évekig tartó jobboldali ideológiai támadás, mindkét párt politizálása és a problémák megoldásának folyamatos halogatása. Úgy döntött, hogy befejezi a munkát, és megsemmisíti a hivatásos közszolgálatot. Kiemelte a legtehetségesebb és legtapasztaltabb karrier tisztviselõket, betöltötte velük a legfontosabb pozíciókat, a lojalistákat komisszárként telepítette a lekaszabolt hierarchia túlélõi fölé, egyetlen céllal: saját érdekeinek kiszolgálására. Legfontosabb jogalkotási eredménye a történelem egyik legnagyobb adócsökkentése, mely abból állt, hogy dollár milliárdokat csoportosított át a vállalatoknak és a gazdagoknak. A kedvezményezettek nyüzsögtek pártfogásáért és azért, hogy újraválasszák őket zsebük kitömésével. Ha a hazugság volt a hatalom  eszköze, akkor a korrupció volt a vége.      Ilyen táj látványa tárult elénk, amikor a vírus megjelent. Virágzó városainkban egy globálisan összekapcsolt íróasztalos munkavállalói osztály függ a bizonytalan és láthatatlan szolgáltatói osztálytól; vidéken pusztul a közösség a modern világ elleni lázadásban; a közösségi médiában, a kölcsönös gyűlöletben és a különböző táborok közti véget nem érő vitában; a gazdaságban, még a teljes foglalkoztatás mellett is, nagy és növekvő szakadék tátong a diadalmas tőke és az erőszakos munkaerő között; Washingtonban, egy üres kormány, amelyet egy intellektuálisan csődöt mondott ember és párt vezet; országszerte cinikus elfásultság, nem látni az együvé tartozást, nincs közös jövőkép. Ha a világjárvány valójában egyfajta háború, másfél évszázaddal később ez az első, amelyet ezen a talajon vívnak. Az invázió és a megszállás feltárja a társadalom hibáit, felfokozza ami békeidőben észrevétlen maradhatott, tisztázza, miben rejlik az alapvető igazság, felerősíti az eltemetett rothadás szagát. A vírus egyesítette az amerikaiakat a közös fenyegetéssel szemben. Megmutatta, mi az igazi egyenlőség. Nem kímélt sem katonát, sem eladósodott embert. Elég embernek lenni, hogy megfertőzze. De társadalmi hatásait eltorzította az egyenlőtlenség, amelyet oly sokáig toleráltunk. Amikor szinte lehetetlen volt vírustesztet találni, a gazdagok és a hozzájuk kapcsolódók, Heidi Klum modell és TV-házigazda, a Brooklyn Nets teljes listája, az elnök konzervatív szövetségesei, valahogyan mégis képesek voltak teszteltetni magukat, annak ellenére is, hogy sokan nem mutattak tünetet. Ám az egyéni eredmények birtokában nem tettek semmit a közegészség védelmében. Eközben a lázas és hidegrázással küszködő hétköznapi embereknek hosszú és esetleg fertőző sorokban kellett várakozniuk, hogy meg ne fulladjanak.     Így születhetett az internetes vicc, miszerint egyetlen módja annak, hogy megtudd, elkaptad-e a vírust: tüsszents egy gazdag ember képébe. Amikor Trumpot erről a nyilvánvaló igazságtalanságról faggatták, elítélését fejezte ki, de hozzátette: "Talán ez az élet rendje". A legtöbb amerikai normális körülmények között alig érzékelhette ezt a fajta különleges kiváltságot. De a világjárvány első heteiben felháborodást váltott ki. Úgy élték meg, mintha egy általános mozgósítás közepette a gazdagokat felmentették volna a katonai szolgálat alól, és még azt is megengedték nekik, hogy a besorozottak elől elvigyék a gázmaszkokat. A vírus legfőbb áldozatai minden bizonnyal a szegények, a feketék és a barnák. Egészségügyi rendszerünk súlyos egyenlőtlensége nyilvánvaló a közkórházakon kívüli hűtőkocsik láttán.       A világjárvány leküzdésére irányuló küzdelemnek harccal kell párosulnia országunk egészségének helyreállításáért és újjáépítéséért is, különben a mostani nehézségeken és bánaton soha nem fogunk felülkerekedni. A jelenlegi vezetésünk alatt semmi sem fog változni. Ha a szeptember 11-i és 2008-as bizalomvesztés elsöpörte a régi politikai intézményt, akkor 2020-ban is le kellene győzni azt a hamis képzetet, hogy megváltásunk a politikaellenes politikában keresendő. A rendszert kell megszüntetni, mert megérdemli, és ez csak a kezdet.      Az elé a választás elé kerülünk, hogy elszigetelődjünk-e, féljünk-e egymástól, kerüljük-e egymást, felszámoljuk-e közös kötelékeinket, vagy pedig arra használjuk ki ezt a kényszerszünetet, hogy erősítsük szolidaritásunkat. Odafigyeljünk a kórházi dolgozókra, akik feltartják a mobiltelefonokat, hogy betegeik búcsút mondhassanak szeretteiknek, támogassuk a massachusettsi repülőgép-dolgozók követelését, hogy gyárukat átalakítsák lélegeztető gépek gyártására. Ezek a szörnyű napok megmutatják, milyen végzetes a hülyeség, az igazságtalanság, s hogy a szolidaritás alternatívája a halál. Miután kijöttünk a rejtekhelyről és levettük a maszkokat, ne felejtsük, milyen volt egyedül lenni. 

Megj: George Packer írása akkor jelenik meg, amikor az Egyesült Államokban 1,688,709 fertőzöttet tartanak nyilván, 99,348-an haltak meg, kórházban pedig 451,745 személyt ápolnak.