Budapest, 2019. augusztus 30.

     Tisztelt Orbán Viktor Miniszterelnök Úr! Tisztelt Magyar Kormány! Sokat hezitáltam azon, hogy merjem-e adni a nevemet a történetemhez, de rájöttem, hogy inkább vállalom, minthogy tovább hallgassak.

    Azért írok most Önnek, Önöknek, mert gyanítom, hogy nemcsak velem történt meg az, hogy ellehetetlenülve megakad a hivatalokban az ügyeink intézése. Szerintem, másokkal is előfordul napi szinten ilyesmi. Főleg azért, mert olyan szintű létszámleépítés, létszámstop és felmondási láz érinti a közszféra és a kormányhivatalok dolgozóit, hogy az már veszélyezteti a „hibátlan” munkavégzést. Először is elmondanám Önnek, Önöknek azt, hogy a megrokkanásom előtt én is az állami közszférában dolgoztam: Dolgoztam a Szegedi Biológiai Kutató Központban is, de a végén a katasztrófavédelemnél voltam osztályvezető. Tehát, van némi rálátásom arra, hogy régebben sem volt könnyű a közszférában dolgozók helyzete. Most viszont azt kell, hogy mondjam, amit látok és személyesen is megtapasztalok az ügyintézéseim során az, több mint „katasztrofálisnak tűnik” számomra, de szerintem mások számára is. Miért is mondom ezt? Hát, szolgáljon erre a véleményre rá a saját történetem, melyet most megosztok Önnel, Tisztelt Miniszterelnök Úr, és a Tisztelt Kormánytagokkal is!

     Nemcsak én, de a férjem is kerekesszékben él, aki 3 agyvérzés után azért nem tudja élvezni az én segítségemet már, mert én magam is agyvérzésben lebénultan, kerekes székhez kötötten élek. A férjemet idősotthonba kellett elhelyezni emiatt, de állandóan látogatom őt, és mindenben a segítségére vagyok, amiben tudok. A hivatali bürokráciával kapcsolatban elmondanám, hogy, évek óta húzódott a férjem gondnokság alá helyezési ügye, mely végre 2019. év tavaszán elintéződött úgy, hogy én lehettem a gondnoka. A kálváriánk viszont, csak ez után kezdődött. Mivel a férjem rokkantsági ellátottból öregségi nyugdíjassá vált - 1954. december 31.-ig születettként - így a hatályos jogszabályok alapján választási lehetősége volt arra, hogy a rokkantsági ellátását kéri, vagy azt öregségi nyugdíjra váltsa át, mert arra is jogosult volt a ténylegesen ledolgozott évei után. Tervezőként dolgozott egy neves építőipari cégnél, ahol a keresete „jónak számított”, így a ledolgozott évei alapján az újraszámolt nyugdíja lényegesen magasabb lett, mint a rokkantsági ellátása volt. Az igazi kálváriánk ekkor (2019. év tavaszán) kezdődött el, mely a mai napig nem ért véget, miközben a sok hivatali telefonhívás és személyes ügyintézés sem hozta meg az eredményt. Hónapok óta kilincseltem a kormányhivatal, a postahivatal és a Magyar Államkincstár labirintus útvesztőiben, ahol „kész akadályversenynek tűnt számomra a hivatali ügyintézés”, hogy képtelenek vagyunk több hónapja megkapni a férjem jogos járandóságait az alábbiak miatt: A hivatali aktákat hónapokon keresztül rendre-módra tologatják. Elképesztő dolgokra derül fény, az érdembeli ügyintézés helyett, mint például: Hiába jelentettem be hivatalosan írásban többször is azt, hogy én vagyok a férjem gondnoka, és az én lakcímemre küldjék az ő (hat hónapra visszamenőleges járandóságát és a) rendes havi nyugdíját is, ezek a pénzek a mai napig nem érkeztek meg a címemre. Újra és újra (3-szor is) rossz címre próbálták kézbesíteni a férjem pénzét hónapok óta. Ezeket a mai napig sem kaptam meg. Nem elég az, hogy a kézbesítési címet rendre-módra elírták, hanem az ügyintézést is akadályozták azzal, hogy a férjem állítólag nem kapott öregségi nyugdíj-törzsszámot sem, így nincs hivatkozási alap arra, hogy milyen jogcímen kérném utána, mint gondnok, a járandóságát.

     Ezek miatt a hivatali adminisztrációs ügyintési hibák miatt, a mai napig nem kaphattunk egyetlen forintot sem.

     Hiába próbálkoztam az öregségi nyugdíjának az elintézésével, eddig  mindenhol falakba ütköztem.

    Tisztelt Miniszterelnök Úr! Tisztelt Magyar Kormány! Az államigazgatási területen végbevitt spórolás veszélyezteti a kormányhivatalok, a nyugdíjintézetek működését, melynek kárát a saját bőrükön érzik az állampolgárok. Tapasztalataim szerint, már nemcsak az egészségügyi ellátórendszer, de a nyugdíjrendszer és a hivatalok működése is lélegeztető gépre van kapcsolva. A magyar foci és az üresen kongó stadionok helyett erre kellene inkább fókuszálni. Azokat az időseket és betegeket nem szabadna magukra hagyni, vagy pótcselekvéses rezsiutalvánnyal kárpótolni, akik hajdanán ezt az országot felépítették.

     Nélkülünk most Önök, sehol sem lennének! Végül egyetlen kérdésem maradt csupán: „Milyen jogon várja el az állam tőlem azt, hogy hónapokon keresztül én előlegezzem meg a magyar állam helyett a férjem nyugdíja szerint előírt idősotthoni elhelyezés térítési díjának a megfizetését a saját rokkantsági ellátásomból és a fogyatékossági támogatásomból csupán azért, mert a hivatalokban nincs elég személyzet, és emiatt a hibák sorozatát követik el az ügyintézők?

     Maradok tisztelettel: Biharvári Gyuláné, egy kerekes székes feleség, aki az államnak kénytelen hitelezni azért, mert a nyugdíjas férje nem kapja meg a jogos járandóságát hónapok óta.

     (Elérhetőségem a Magyar Szociális Fórumnál.)