GONDOLATOK A MUNKÁRÓL, A MUNKA ÜNNEPÉN

Május elseje a munka ünnepe. Mit is ünneplünk ilyenkor? Azt, hogy azért dolgozunk, hogy éljünk, vagy azért élünk, hogy dolgozzunk? Elgondolkodtató a kérdés különösen akkor, amikor a munkaképes lakosság foglalkoztatási aránya hazánkban nem éri el a 60%-ot sem. Alacsonyak a bérek, miközben az árak meg hasonlóak, vagy magasabbak, mint az Európai Unióban. A munkanélküli statisztikák megszépítését segíti a közmunkaprogram, vagy a részidős foglalkoztatás. Ezekből a bérekből nem tudnak megélni a családok. Sőt, arról is olvashattunk a sajtóban, hogy a külföldön munkát vállaló fiataljaink létszámát is az itteni foglalkoztatási statisztikák csinosítására használják fel. A megváltozott munkaképességű személyek foglalkoztatásának alakulását figyelve, még lesújtóbb a kép. Az Európai Unió 40% átlagához viszonyítva, hazánk a sor végén kullog ebben is. A rehabilitálható rokkantak mindössze 10%-a kap nálunk munkát, de azt is, mindössze 1-3 éves időtartamra. A foglalkoztatásuk pedig nem az érintett betegek érdekeit szolgálja, hanem az őket foglalkoztató cégekét.

Az Uniótól 30 milliárd forintnyi támogatást kaptunk a rehabilitálható rokkantak foglalkoztatására. Ez mellett, évente kb. 60 milliárd forint költségvetési bevétel származik a munkáltatók által befizetett rehabilitációs hozzájárulásokból. Ezeket a pénzeket büntetésként fizetik meg azok a cégek, melyek nem bíbelődnek a megváltozott munkaképességű személyek foglalkoztatásával. Mégsem jutunk egyről a kettőre, ha a rehabilitálható rokkantak foglalkoztatását nézzük.

A megváltozott munkaképességű betegek lényegében egészségügyi rehabilitáció nélkül kerülnek be az akkreditációs munkahelyekre. A visszaminősítések után nincs idő arra, hogy a betegek meggyógyuljanak. Olyan kevés rehabilitációs pénzellátást kapnak, hogy azokból a segélyszerű pénzekből éhen lehet halni. Menni kell betegen is dolgozni, ha van munka. A törvény úgy rendelkezik, hogy „jövedelempótló” kiegészítés kapnak az ellátottak. Azonban jövedelem, az sehol sincs, csak segélyszerű pénzek vannak. A korhatár alatti rokkantakat gyakorlatilag betegen irányítják vissza a munkába. A nyílt munkaerő piaci munkahelyeken, ha egy dolgozó megbetegszik, az táppénzre megy. Táppénzen marad mind addig, amíg meg nem gyógyul, mert dolgozni, csak egészségesen lehet.

Az állam a rokkantakat betegen kényszeríti munkára azzal, hogy visszaminősítik őket, miközben semmiféle egészségügyi rehabilitációban nem részesülnek a munkába állás előtt. Az Európai Unió országaiban, ha egy rokkantat rehabilitálhatónak minősítenek, megkapja a megfelelő és hosszabb egészségügyi rehabilitációt, hogy munkába tudjon majd állni. Hazánkban ez a folyamat minden átmenet nélkül zajlik úgy, hogy lényegében betegen kényszerítik munkavégzésre a rokkantakat a visszaminősítésük után. Ráadásul olyan munkafeltételekkel, hogy azok a teljesen egészséges emberek számára is nagy erőpróbát jelentenének. Gyakran problémás a munka alkalmassági igazolás kiadása is. Akad olyan beteg is, aki könyörög az igazolást kiállító szakorvosnak, hogy engedje dolgozni, mert különben éhen hal.

A beteg emberek számára teljesíthetetlen normafeltételek, vagy olyan munkavégzési feladatok vannak, aminek semmi értelme nincsen. Gyakran, csak arról szólnak ezek a foglalkoztatások, hogy a betegek után járó kedvezményeket és támogatásokat bezsebeljék a cégek, melyek őket dolgoztatják. A megváltozott munkaképességű személyek kb. 30-40 ezer Ft/hó bért kapnak. Amikor megbetegszenek, akkor felfüggesztésre kerül a rehabilitációs pénzellátásuk és meghosszabbodik annyival a rehabilitálás időszaka, ameddig a táppénzt kapják. A táppénz viszont az alacsony bérüknek kb. fele, ami jóval kevesebb, mint a rehabilitációs segélyszerű pénzek. Az alacsony munkabér, a munkába járás költségei, vagy a gyakori táppénz igénybevétele miatt, a betegek elkeseredettek. Arról panaszkodnak, hogy sokkal rosszabbul járnak, ha dolgoznak. A következő soros felülvizsgálaton újabb visszaminősítést szenvednek el általában azok, akik a munkavégzéssel megpróbálkoztak. Ugyanis, ha pár hónapig, vagy egy évig dolgoznak, a következő felülvizsgálaton munkaképessé nyilvánítják őket általában akkor is, ha tartós munkavégzésre továbbra is alkalmatlanok az alacsony teljesítmény és a gyakori táppénz miatt.

Az ellátórendszerből, ha eltávolították a beteget, akkor nagyon nehéz visszakerülni oda. Az egészséges, jól képzett munkaerővel pedig sohasem lesznek képesek felvenni a versenyt. Így kerülnek csapdába a megváltozott munkaképességű személyek Életük hátralévő részében az a veszély fenyegeti őket, hogy se munkát, se pénzellátást nem fognak kapni. Az alaptörvény és a szociális törvény szerint a nagykorú családtagjuk köteles gondoskodni róluk az állami gondoskodás helyett. Ebben a kilátástalanságban a családok is felőrlődnek. Ez egyenes út a teljes megsemmisülés felé, amibe belekényszerítetik a korhatár alatti rokkantakat az embertelen törvények, és a visszaminősítések által.

A megváltozott munkaképességű személyeknek május elseje nem lehet a munka ünnepe addig, amíg meg nem kapják a megfelelő egészségügyi rehabilitációt ahhoz, hogy csökkent munkaképességű személyként tisztességes munkabérért dolgozhassanak csökkent munkaidőben. Amíg az állam nem tud biztosítani megfelelő és tartós munkahelyet a korhatár alatti rokkantak számára, addig embertelenség úgy megszabadulni a kiszolgáltatott betegektől, ahogyan ez most a gyakorlatban zajlik.

MSZF „Összefogás a korhatár alatti rokkantak emberi jogaiért”csoport