Egy orvosi felelőtlenségből megrokkant volt belügyi dolgozó levele a Magyar Szociális Fórumhoz


"Minden ember rémálma, hogy egyszer gyógyíthatatlan betegséget állapítanak meg nála. Ez számomra 2008-ban következett be, azután, hogy 2005-ben elvesztettem a férjem és 2007-ben 22 év után a munkámat is. Joggal érezhettem, hogy összedől a világ körülöttem. Se egy társ, akire támaszkodhatnék se egy munka, amibe beletemetkezhetnék pusztán a gyermekem, aki ekkor 18 éves volt. Ekkor kezdené az életét, és nekem teljes erőmmel támogatnom kellene, de nem tudom, mert a padlón vagyok. Segítség nélkül.

 

2009.-ben jelentkeztem a Sclerosis Multiplex ambulancián, ahol vázoltam reménytelennek tűnő helyzetem és megértő, támogató fülekre számítottam. Nem így történt. Az orvosom közölte, hogy, ez késő indulású SM-ben szenvedek, lehetőség szerint megelőző gyógyszeres beállítás szükséges, természetesen mindezt telefonon.

Mivel még ekkor a betegségemnek fizikai tünetei nem voltak, így az orvosom sem fordított túl nagy jelentőséget neki, hogy én vagyok. De mit most már tudom ez nagy hiba volt. Ugyanis a Sclerosis Multiplex egy nagyon alattomos betegség. Mindenkinél picit másképp jelentkezik, de először az emberi kapcsolatokat teszi tönkre. Ugyanis a beteg bekerül egy érzelmi hullámvasútba, ami a mély depresszió bugyrain át vezet. Nem tud szabadulni a betegségtudattól, valamint attól, hogy tolókocsi vár rá. Felőrli az embert. Velem is ez történt. Nem tudtam egyszerűen kibeszélni magamból mit érzek, hisz senki olyan felnőtt nem volt körülettem, akire bátran támaszkodhattam volna. Az orvosom, pedig ahogy már említem nem foglalkozott velem hisz látható és általa kezelhető tüneteim MÉG nem voltak. Ezért inkább, hogy ne őt zavarjam folyton, elküldött pszichológushoz, hát, ha majd ő segít. Bíztam is benne, de mint az tudjuk nem az a pszichológusok dolga, hogy gyógyítsanak, hanem, hogy a tüneteket kezeljék, ezért én is segítség helyett gyógyszereket kaptam. Pedig ekkor már rendszeresen napi szinten sírtam, és már az emberekkel sem sikerült megérttetnem magam.

Éreztem, hogy ez így nem lesz jó és utolsó erőmből megpróbáltam talpra állni és munkát találni. Egy ügyfélszolgálaton sikerült elhelyezkednem, de korai lelkesedésem rémálomba fulladt. Képtelen voltam megtanulni az új dolgokat és a korunk számítástechnikai eszközeit, programjait, amit hiába mondtam, hogy nem akarva szándékosan nem tudok megtanulni, hanem a betegségem, gátol benne, nem hitték el. Hamar a csoport leggyengébb láncszemévé váltam, akit a főnökség is megtalált. Teljesítményem heti majd később napi beszélgetések tárgyává vált. Ekkor már az ügyfelekkel is képtelen voltam beszélni, sőt volt egy alkalom, amikor egy ügyfél előtt sírtam el magam. Ez volt az a pont, amikor éreztem, hogy innen is mennek, kell.

Ismét munkanélküliként és betegen, úgy, hogy senki nem hiszi el, hogy valóban az vagyok, a depresszió talán legsötétebb gödrébe estem. Amikor már a saját gyermekemmel is megromlott a viszonyom és képtelem voltam bármilyen kommunikációra vele, így gondolatim börtönébe kerültem. Hiába kerestem fel számtalanszor a pszichológust, hogy ez így nem jó, ő továbbra is a pirulák szedését javasolta, az orvosom pedig kijelentette, hogy „örüljek, hogy ilyen jól nézek ki”.

Mivel munkám nem volt, így tetemes adósságot halmoztam fel, aminek köszönhetően 2012-ben fejvesztve, gyermekemet hátrahagyva elmenekültem otthonomból, bízva benne, hogy mindent felégetve jobb lesz majd az életem. Kaptam egy új lakást a volt munkahelyemtől a Belügyminisztériumtól (ahol 22 évig dolgoztam), potom 43.210 Ft.-os albérleti díjjal rezsivel együtt. Igen, ám de munkát továbbra sem találtam, így az aktív korúak ellátását kellett igénybe vennem, melynek összege 22.800 Ft. Természetesen tudtam, hogy valami megoldás kell, így a munka keresést sem adtam fel, de több sikertelen interjú után, valamint egy állas után ahol a betegségem okozta egyensúlyzavar miatt leestem a lépcsőről és emiatt eltört a kezem, tudtam, hogy ennek itt kell véget vetnem.

Felkerestem utolsó alkalommal az orvosom, és többszöri könyörgésemre elindította a leszázalékoltatási folyamatot. Mivel nem volt túlságosan támogató, így nem is lett eredmény ugyanis a biztosság 68%-os egészségi állapotot jelentett ki.

Ekkor már a másik lakásban is kilakoltatást fenyegetett, amiről természetesen tájékoztattam az orvosom a leszázalékoltatási folyamat előtt, de hiába. A bírósági perem 2013. április 17.-én kezdődött. Több levet is írtam később a 15. kerületi alpolgármesternek, hogy helyzetem kilátástalan, segítséget kérve, mert fizetnék, de nem tudok ebben a pillanatban. Válaszra sem méltattak.

A sorsnak köszönhetően 2014. február 6.-án sikerült orvost váltanom, aki ledöbbent az állapotomon, és hogy hova jutottam a betegségem és a hanyag orvosi ellátás miatt. Azonnal kezelést javasolt, amit már korábban is alkalmazhattak volna, és talán nem jutok el idáig. Állapotom rosszabbodása megállt, valamint a doktornő javaslatára ismét elmentem a leszázalékoltatási bizottsághoz. Ekkor érdekes módon az egészségi állapotom mértéke 47% lett, ez alapján C2 minőségi kategóriát kaptam.

Mivel ekkor egyértelművé vált, hogy betegségem és a félrekezelésem miatt tartok ott ahol írtam az alkotmánybíróságnak illetve a Köztársasági Elnök Úrnak is, de mind a két helyről azt a választ kaptam, hogy ez nem rájuk tartozik.

Természetesen tájékoztattam a Belügyminisztériumot, hogy ezentúl tudok majd fizetni hisz kapni fogok rokkantsági ellátást, illetve rokkantként kapni fogok, rokkantaknak szánt munkát, közölték, hogy már túl késő és nem érdekli őket. A lakást el kell hagynom, hiába, hogy bizonyíték van róla, hogy beteg vagyok. Ennek értelmében 2015. július 20.-án kilakoltattak.

Jelenleg befogadtak így van fedél a fejem felett, de nem tudom meddig tartható fent ez az állapot így."


Üdvözlettel:

édesanyja, Molnárné Nyerges Csilla nevében és jóváhagyásával fia

Molnár Dániel

Látogatottság

740185
Mai napon
Tegnap
Ezen a héten
Múlt héten
Ebben a hónapban
Múlt hónapban
Összesen
1306
1288
2594
729204
13490
104119
740185

Your IP: 54.84.236.168
2018-12-11 22:50