Warning: "continue" targeting switch is equivalent to "break". Did you mean to use "continue 2"? in /home/mszfkhu1/public_html/templates/mszfszk/functions.php on line 188

Alább közreadjuk Simó Endre, a Magyar Szociális Fórum alapító-szervezőjének értékelését az Európai Parlamenti választás hazai eredményéről.

Baloldal nemzeti érték nélkül?

Régi rákfenéje a „baloldalnak”, hogy csak internacionalizmusban gondolkodik, a nemzeti érdekeket pedig hajlamos figyelmen kívül hagyni, mert nemkívánatosnak tekinti a nemzetköziség szempontjából. Pedig tudhatná, hogy a kettő elválaszthatatlan egymástól, és aki lemond a nemzeti jogokról, könnyen keveredhet a hazafiatlanság gyanújába. Az EU parlamenti választás kampányában a proletár internacionalizmusnak 25 éve hátat fordító szocialista, liberál-szocialista, szabaddemokrata áramlatok egymással versenyezve igyekezetek meggyőzni a választókat arról, hogy az európaiság előbbre való mint a nemzeti érdek. Helyünk az Európai Unió és a NATO nagy családjában van, nincs külön magyar érdek – sugallták. Mire a választók azt felelték: de igen, van. A „baloldal” kudarcot vallott lefekvő politikájával Brüsszelnek és Washingtonnak. Mert hiszen az emberek visszakérdeztek, és nem kaptak választ arra, hogy a nagy család miért nem gondoskodik elesettjeiről és kisemmizettjeiről, miért nem biztosít egyenlő jogokat mindenkinek, miért mér kettős mércével magyart és németet, most pedig miért kacérkodik annak gondolatával, hogy összerúgja a port az oroszokkal Ukrajna miatt, és belekeverjen minket is. Hogyan is van az, hogy négy és fél millióan a létminimum alatt tengődnek, közülük csaknem egy millióan mély szegénységben, további egy millióan pedig valamelyest a létminimum szintje fölött, bár nem sokkal? Hogy is van az, hogy az EU hallgat a honi elszegényedésről, kirekesztésről, munkanélküliségről, a tömeges kilakoltatásokról, a milliókat sújtó létbizonytalanságról, és magától értetődőnek tartja, hogy a magyar dolgozó egyharmad annyit keressen, mint a német vagy a francia? Hogyan is van az, hogy annyi pénzt hagynak kivonni egy olyan szegény kis országból, mint amilyen a miénk, amennyiből látványos nemzeti fejlődést hajthatnánk végre?

Kérdéseikre a választók csak a kormánypártoktól, és a szélsőjobboldaltól kaptak választ.  A Fidesz-KDNP azt mondta nekik, hogy „tiszteletet akar szerezni a magyarnak”. Kit ne lehetne leszedni a lábáról, ha nemzeti hiúságát cirógatják, ráadásul arra biztatják, hogy tartsa nagyobbnak és többnek magát, mint amekkora! A Jobbik egyenesen ki is dobta az EU lobogóját a parlament ablakán, nehogy lemaradjon a nemzeti nagyságért folyó versengésben. De azért téved, aki csupán demagógiának tulajdonítja a vasárnapi Európai Parlamenti választás eredményét! A jobboldal valós nemzeti érdekeket is felkarolt. Mindenekelőtt nagyobb teret akar biztosítani a magyar tőkének a nemzetközi monopóliumokkal szemben. Állami ellenőrzés alá akar vonni olyan stratégiai területeket, amelyek a privatizálással külföldi kézbe kerültek, annak minden következményével a foglalkoztatásra és a forráskivonásra nézve. A „tőke megregulázása” is tetszik a népnek, hiszen a rezsicsökkentésre főként olyanokat kényszerítettek rá, akiknek nem sok közük van a magyar nép boldogulásához. Meg hát volna-e kedvesebb a magyar léleknek, mint pálinkát és akácot emlegetni, s közben elhúzni a mézes madzagot a nagyra vágyó kisember orra előtt? A jobboldali sikerben a nemzeti érdek melletti kiállás és a porhintés, az érzelemre apellálni tudás és a tudatlanság kihasználása együtt van jelen. No de hol volt a „baloldal”, hogy felemelje a nemzeti fejlődéshez fűződő érdek zászlaját, s közben leleplezze az ámítást? Sehol. Átengedte a nemzeti terepet a jobboldalnak, mely 66 százalékos elsöprő sikert aratott, mindössze 29 százalékos választási részvétel mellett. Pedig mindenki tudja, milyen egyszerű a tudatlan elégedetlenségét nemzetieskedéssel pótolni, legalább is megpróbálni pótolni. Mert hiszen a távolmaradás arra utal, hogy 70 százalék egyszerűen érdektelennek tartotta a saját életére nézve, hogy elmenjen szavazni. Erre a tömegre nem lehet azt mondani, hogy ostoba volna! Ez a tömeg azért maradt távol, és segítette elő távolmaradásával – akarva-akaratlanul – a jobboldal győzelmét, mert egyik párt politikájában sem ismerte fel magát! Valami olyasmit mondhatott magában, hogy „menjetek a fenébe mindketten”, nekem valami egészen más kell, amiben azért hihetek, mert értem van!

Van még egy fontos dolog, ami a jobboldal malmára hajtotta a vizet. A béke kérdése. Hónapok óta áll a bál szomszédunkban, Ukrajnában.  Az ország szép lassan széthullik, mert az erőszak nem pótolhatja a közmegegyezést. Kelet és Nyugat feszül szembe egymással, beleértve a békétlen eszközöket is. Ebben a helyzetben a magyar „baloldal” még csak azt sem mondta, hogy békét akar. Vagy hogy - horribile dictu - nemzeti érdekünk a béke! Pedig mondhatta volna olyan körülmények között, amikor a NATO katonai parancsnoka kilátásba helyezte idegen csapatok tartós állomásoztatását Kelet-Európában, Oroszországgal szemben! Félreértés ne essék, a béke hangoztatása a Fidesz-re sem volt jellemző, a KDNP sem utasította vissza NATO-erők esetleges magyarországi, vagy másutt való állomásoztatásának tervét, jóllehet az erkölcsi főnök, Ferenc pápa tollat adott Jacenyuknak, hogy azzal írja alá a béke megállapodást Moszkvával. De annyi biztos, hogy a kormány egyelőre kitart a „keleti nyitás” politikájának folytatása mellett, és ez nem csak a jobboldal érdeke, hanem nemzeti érdek is. Orbán és Miller, a Gazprom elnöke felgyorsította a Déli Áramlat gázvezeték felépítését, folytatódik a magyar-orosz kereskedelem is, a szankciókról pedig alig hallani. Nem beszélve a kárpátaljai magyar kisebbség jogainak elismerésére vonatkozó igényről, mely tökéletesen egybecseng az Európai Unió kisebbségjogi chartájával, ráadásul segíthet az ésszerű békés politikai megoldásban, az ukrajnai kisebbségek jogait szentesítő föderatív berendezkedés megvalósításában. Míg a „baloldal” egyértelműen az EU- és a NATO pártiságra helyezte a hangsúlyt, függetlenül attól, hogy az milyen következményekkel jár egy földrajzilag köztes fekvésű országban, mint amilyen a miénk, Orbán ellensúlyokat keres az egyoldalú kiszolgáltatottsággal szemben, és – a jelek szerint – akár a kialakulóban lévő eurázsiai gazdasági tömbbel is kész kacérkodni. Az orbáni szélesebb látókörű politikának bizonyult a magát baloldalinak nevező liberális-balliberális politikánál. A szavazás eredménye pedig tükrözi a választók véleményét róla. Nem árt tanulni attól, akitől van mit! Még akkor sem, ha az illető nem jó barát.

 

Simó Endre